Puszi, Molly.
/ Arabella /
Jake kezét, mikor utoljára megszorítottam, tudtam, hogy nem lesz többé ilyen. Valószínűleg. És az a csók… a szívem egyszerre dobbant, majd ugyanazzal a tempóval halt ki.
Miután elengedtem a kezét, gyors léptekkel indultam Klaus felé, aki már láthatólag nagyon türelmetlen volt. Nem akartam, hogy kinyissa a szemét. Csak azután, hogy elmentünk.
Majd ahogy odaértem hozzá, egy gonosz mosolyt vetett rám, és derekamnál átkarolva, számomra sötétségbe borult minden.
* * *
Fájt a fejem, amikor észhez tértem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő. Sőt. Azt meg végképp nem tudtam, hogy hol a fenében vagyok. Úgy éreztem, hogy valami szűkös helyen… és fekszem. Talán autóban lennék? A döcögős útból ítélve, igen. Hallottam valamiféle mély hangot. Egész közelről. Azon kívül pedig… igen. Érzékeltem még egy hangot, ami szintén egy férfi mély torkából jött. Nem tudtam kivenni, hogy miről beszélnek, mert ismeretlen volt számomra az a nyelv. Vajon ők vámpírok? Esetleg Klaus is itt van? Valójában nem féltem, de azért mégis ott volt bennem, hogy bánthatnak.
Halkan megmozgattam a lábam, reménykedve abban, hogy nem találok ott semmi emberi… vagy vámpírformát. Aztán megnyugodva észleltem, hogy csak egy kilincsféleség van ott. Próbáltam mélyeket lélegezni, ugyanis annak ellenére, hogy nem éreztem félelmet, a szívem hevesen dübörgött.
Lassan és óvatosan nyitottam fel a szemem. Aha, szóval egy autó hátsó ülésén fekszem! Pislogtam néhányat, hogy jobbak legyenek a látás viszonyaim.
Egyik férfi sem volt ismerős nekem. Az egyiknek szőkés rövid haja volt, a másiknak pedig fekete. A szőke ült a volán mögött. Nem voltak nagy termetűek… inkább amolyan normális ember alakjuk volt. Innen nem tűntek olyan félelmetesnek, bár a hófehér bőrükből ítélve, ők is vámpírok voltak. Jobb, ha inkább meghúzom magam! Azonban kétségeim támadtak, mert a vámpíroknak is sokkal jobb érzékeik vannak. És ha tényleg azok lettek volna, akkor észrevették volna, hogy felkeltem. Vagy csak túlságosan belemerültek a beszélgetésbe. Esetleg nem érdeklik.
Azért mégis jó lenne tudni, hogy merre vagyok. Lehet még mindig Forksban? Istenem… Jake!
Mélyet kellett lélegeznem, hogy újra beinduljon a tüdőm.
Vajon most mit csinálhat? Hol lehet? Utánam jött? Vagy… az isten verje meg. Nem lenne szabad rá gondolnom, miközben két vámpír… vagy nem is tudom, mivel vagyok egy autóba összezárva. Nyílván az is lehet, hogy… Jesszus. Egyáltalán Klaus hová akar vitetni? Remélem nem egy hóhér elé. Azt sem kérdeztem, hogy melyik városba megyünk. Habár… mi értelme megkérdezni. Nekem már úgyis mindegy.
Egész testemben megmozdultam és meglepetten figyeltem, hogy még valami takaró féleség is rám van takarva. Ami mellesleg fekete. Fura! Inkább hasonlít egy hullazsákra, mint egy takaróra! Uram. Jézusom! Ugye még nem vagyok vámpír?
Gyorsan előkotortam a kezemet a fekete takaró alól, és hosszan kifújtam a levegőt, miután láttam, hogy a bőröm színe még mindig ugyanolyan. És nem éreztem azt, hogy embereket akarnék ölni. Sőt. Semmi változást nem éreztem. Akkor még ember vagyok! Hál’ az égnek!
Ám ahogy egyre jobban kezdtem mozgolódni, teljesen elfelejtkeztem a két elől ülővel. Majd csak azon kaptam magam, hogy a fekete hajú komor arckifejezéssel hátra néz. A tekintetünk találkozott. Azonnal összeborzadtam, ahogy a szintén vörös szemekbe belemerültem. Szóval mégis vámpírok! A fekete hajú, pedig először tágra nyílt szemekkel nézett végig rajtam, mintha meglepődött volna azon, hogy felkeltem, majd összehúzta a szemöldökét és teljes figyelmét rám irányította.
Váratlanul újra elért a sötétség.
* * *
Amikor ismét feleszméltem, immár nem az autó, döcögős hátuljában feküdtem, hanem valami hideg dolgon. A fejem újfent majd’ széthasadt, bár nem értettem, miért fáj ennyire. Magamba szívtam némi oxigént. Tiszta volt a levegő. Semmit nem éreztem. Viszont az a hideg dolog alattam, nagyon is zavaró volt. Ugyanis ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, annál jobban éreztem, hogy a testem átveszi a hűvösséget. Vettem egy mély levegőt, és lassan felnyitottam a szemem. Tök jó! Egy hideg padlón fekszem! De legalább nem koporsó… vagy ilyesmi!
- Gyerünk hercegnő. Meddig tollászkodsz még? – hallottam meg egy mély, férfias hangot. Ami mellesleg egyáltalán nem volt ismerős.
Majd hirtelen egy hideg kart éreztem meg, a sajátomon, ami erősen megragadott és próbált a saját lábaimra állítani.
- Állj már fel. Az istenért! – rángatott.
Nem éreztem magam túl gyengének, de mégsem voltam annyira erős, hogy egyből meg tudjak állni. Főleg a fejem gyengesége miatt, eléggé kómás voltam még és előttem a kép, jócskán el volt homályosulva.
Miután az érzékeim kiélesedtek, megdöbbenten néztem körbe. A hely régi stílusú volt. Az 50., 60.-as évekbeli bútorokkal voltak felszerelve. Klausnak biztosan nem tetszik a 20. század, gondoltam. Talán valami… nem is tudom milyen helyiség lehetett. Ugyanis hasonlított egy bálteremre, de félelmetes volt. Főleg, hogy egy ablakot sem lehetett látni, amin akár egy kis napfény bejöhetett volna. Habár… a vámpírok és a napfény két külön fogalom.
A hideg érintés még mindig ott volt a karomon, ezért észbe kapva, dühösen leráztam magamról. Mit sem ért! A szorítás még erősebb lett, és ez jelt adott nekem arra, hogy nem fog egy könnyen elengedni.
Bosszúsan felnéztem az idegenre, aki mereven vizslatta az arcomat. Fehér bőre, vörös szeme és félelmetes arca, egyértelművé tette, hogy félnem kellene tőle. Ám valahogy a félelem helyét, inkább az ingerültség vette át. Nem éreztem, hogy meg kellene ijednem. Főleg úgy, hogy Klaus akarja elvégezni a bosszúját.
- Engedj el, te semmirekellő! – morogtam érdesen, miközben próbáltam kiszedni a karomat a kezéből.
- Nyugi van! – mondta nyugodt hangon. – Ha nem ficánkolnál annyit, akkor meg is tenném, de így… - félrebiccentette a fejét és felhúzta rám a szemöldökét.
- Jó – zsörtölődtem.
Majd a saját javamra mondva – hogy ne legyenek kék-zöld foltok a karomon -, engedelmeskedtem neki és abbahagytam a vergődést.
Ezután valóban elengedte a karom, de ugyanúgy ott állt mellettem, mintha arra várna, mikor fogok elmenekülni. Ami nem fog megtörténni! Mivel azt sem tudtam hol vagyok, milyen nagy a ház, kik és hány vámpír van még itt, és merre van innen a kiút. És nem akarom a halálomat előrébb rakni azzal, hogy megkísérelek egy menekülést. Mert szinte biztos voltam benne, hogy nem egy, nem kettő, nem is három vámpír őr van a házban.
Váratlanul az egyik vasajtó – a sok közül – kinyílt. Először két nagy termetű vámpír jött be, akikről tisztán le lehetett olvasni, hogy ne merjen velük senki sem packázni, vagy darabokra szedik őket. Majd utánuk, büszkén és a szokásos gúnyos mosolyával megjelent Klaus is. Egyből az jutott eszembe, hogyha olyan erősnek hiszi magát Klaus, akkor miért van szüksége arra a két nagy termetű vámpírra. De azonnal meg is lett a válasz. Biztosan szereti a nagy belépőket!
Engem viszont nem hatott meg. És az sem, hogy ennyi erős természetfeletti lény volt körülöttem. Nem kezdtem el félni. Sőt, inkább még dühösebb lettem. Főleg arra a szánalmas göndör hajú gazemberre, aki folyamatosan azzal a cinikusan unalmas mosolyával akart megfélemlíteni. Röviden kifejezve magam: tojtam rá! Még hozzá magasról!
Hogy ezt ne csak magamban tartogassam, fel akartam emelni rá a középső ujjamat, de hirtelen újabb személyek léptek be a helyiségbe. Az első, akit megpillantottam, elegáns öltözete és kecses tartása alapján, szinte biztos voltam benne, hogy Klaus valamelyik rokona. Bár az arca kissé más volt. Mégsem volt olyan félelmetes. Meg sem lepődtem, amikor rájöttem, hogy ő is vámpír. Valójában a szeme valahogy más volt… egyáltalán nem azt sugározta, hogy vigyázz-mert-még-véletlenül-megöllek. Iránta végképp nem éreztem, hogy tartanom kellene.
Aztán még egy illető lépett be. Amikor megláttam, ki az, szemeim kitágultak, és a szám résnyire nyitva maradt a megdöbbenéstől. Mi a franc…? Ő mit keres itt?
Damon merev arckifejezéssel állt meg a másik idegen mellett. Majd rám emelte a tekintetét, ugyanazzal a nézéssel. Nem tudtam leolvasni belőle semmit, és kétségeim támadtak a felől, hogy megbabonázták-e. Egy szót sem szólt.
- Örülök, hogy végre felkeltél, hercegnő – zökkentett vissza a jelenbe Klaus hangja.
De mintha meg se hallottam volna, sokkos állapotommal folyamatosan Damon-t kémleltem. Mi az ördögöt csinál ő itt? Ja, igen. Azt mondta, hogy el kell mennie valahová. De ide? Pont ide? És mégis miért? Mi dolga van ezekkel a fenevadakkal?
Ám ahogy a szemébe néztem, kissé megnyugodtam, hogy még mindig sárgás-barna a szeme, ami azt jelenti, hogy folytatta a vegetáriánus életét. Vagyis… azt hiszem.
- Hercegnő. Ő itt a fivérem, Elijah – lépett a nem olyan félelmetes alak mellé Klaus. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte tőle.
- Hm… nem panaszkodhatsz drága bátyám. Annak ellenére, hogy tudom mik a terveid… azt kell mondanom, gyönyörű hölgy lett belőle. Hasonlít az anyjára. Ezért mondhatni, tökéletes hozzád – mondta némi angol akcentussal.
Azonnal elárasztott a düh. Hogy tökéletes lennék hozzá? Ne is álmodjon arról, hogy én bármikor is hozzá fogok csatlakozni! Bosszúról volt szó. Hát, tessék. Csinálja meg, aztán engedjen el. Nyílván Elijah-t rögtön elítéltem ugyanannak a gazembernek, mint Klaust. De mielőtt elhagyta volna a számat egy cifra káromkodás, gyorsan és szorosan összezártam az ajkaimat.
Damon miatt is dühös voltam. Bár nem tudom, miért. Valószínűleg azért, mert meg sem próbált a védelmemre sietni. Sőt. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor meglátott. Szóval… ennyit a mi barátságunkról. Gyönyörűt csalódtam benne!
Természetesen rengeteg kérdés kavargott bennem, vele kapcsolatban, de legfőképpen az a nagy kérdés, hogy mit csinál itt?! Mert kétlem, hogy beállt volna, mondjuk tanácsadónak. Mivel egészen annak tűnt, ahogy ott állt Elijah mellett.
Gyakorlatilag rá sem ismertem. Olyan faképpel nézett rám. Mintha sosem látott volna. Bár az is lehet, hogy tényleg csináltak valamit az agyával, és teljesen kitörölték az emlékeit. Szerencsétlen! Hogy a fene vinné el! Ez ügyben, örülhetek, hogy az én emlékeim ott maradtak a helyükön.
- Zan! – szólalt meg ismét Klaus. – Vidd a szobájába. Ne aggódj hercegnő. Nem sokára láthatjuk egymást – vigyorodott el.
- Már alig várom! – jegyeztem meg epésen.
Klaus arcára egy pillanat alatt kiült a meglepettség, majd felhúzta a szemöldökét. Mint, aki nem épp ezt a választ várta. De végül ismételten mosolyra kúszott, azaz istenverte ajka.
Zan – vagy hogy is hívják – újból karon ragadott, ezúttal mindkettőt, és erősen megszorítva elkezdett kifelé taszigálni.
- Nem kell lökdösni. Járni még tudok – morogtam dühösen.
Halkan elkezdett motyogni valamit, amiből egy szót sem értettem, de nem különösebben érdekelt. Kivezetett a teremből, majd egy folyosóra érkeztünk, ahol szintén olyan sötét volt. Egyedül a falon fekvő égő fáklyák adták a fényt. Közben – már, ahogy tudtam – jól megszemléltem minden helyiséget és nagyjából felmértem a terepet. Persze hiába való volt az egész! Mert így sem tudtam meg, hogy merre van a kijárat. Bár nem volt egy teremtő élőlény sem ezen a folyosón, de volt egy olyan megérzésem, hogy kamerák figyelnek minket. És tádámm! Ahogy kissé felemeltem a fejem, azonnal észrevettem az aprócska kütyüt.
Miután kiértünk onnan, egy nagyobb helyiségbe léptünk, ami azt hiszem az előtér volt. Egyből észrevettem, hogy egy középkorú nő, egy asztal mellett álldogálva figyeli minden egyes lépésünket. Ám valami furcsa volt rajta. Ő nem vámpír volt, hanem… ember. Rendben! Akkor mit keres itt még egy nő, aki ember? Valószínűleg hasonló ok miatt lehet itt, mint én. Csak a drága kis öcsi tartja fogva, Elijah. Vagy az is lehet, hogy Klaus. Nem lenne meglepetés. De akkor ő mellette miért nem állt senki, hogy figyeljék, mikor akarna elmenekülni? Azonban ahelyett, hogy válaszoltam volna magamnak, onnantól kezdve minden lépést az eszembe véstem. Ugyanis általában az előtérből egyenesen a kijárat nyílik. Csak arra kell rájönnöm, hogy melyik ajtó lesz az. Nem mintha lenne esélyem megszökni innen, főleg úgy, hogy kamerák is vannak. De azért jó lesz tudni, ha esetleg mégis lesz rá lehetőség.
Hamarosan újabb folyosóra értünk, aztán egy hosszú csigalépcsőn jó néhány percig mentünk felfelé, majd még egy folyosón túl, végre elértünk egy ajtóhoz, ahol megállított, azaz ostoba vámpír. Zan könnyed mozdulatokkal kinyitotta azt, és mielőtt bármit mondhattam volna, belökött a szobába, majd már csak a zár kattanását hallottam, ami nyílván azt jelentette, hogy kulcsra zárta az ajtót. Remek!
Miután káromkodtam egyet magamban, ami már meglepetésemre szokásommá vált – Oké, egyszer majd leszokok róla! –, lassan felegyenesedtem és csípőre vágott kezekkel néztem körbe a szobán. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag fogoly vagyok, elég luxus szobát kaptam. Mahagóni típusú szekrények sorakoztak. A szoba közepén hatalmas ágy volt, amiben biztosan elférnénk akár öten is. A sarokban két kisebb méretű fotel foglalt helyet, és közöttük pedig egy dohányzó asztal, amire többféle magazin ki volt rakva. Aztán egy ajtót pillantottam meg. Egy percre feltámadt bennem a remény, de ahogy benyitottam, minden bizakodás eltűnt. Ugyanis az a fürdő volt. Jobban örültem volna, ha máshová vezet ez az ajtó, de legalább van egy hely, ahol majd le tudok fürödni. Álljunk csak meg! Ez az egyetlen ruhám van, amit most viselek. Klassz!
A kíváncsiskodásomnak ezzel nem ért véget.
Egyenesen a régi stílusú szekrényhez léptem, és amikor kinyitottam mindkét szemem tágra nyílt. Minden egyes fogason ruha lógott. Szerencsémre, nem unalmas kosztümök vagy ilyesmik, hanem… az én stílusomból valók. Vagyis farmerok, egyszerű felsők, sportcipők és satöbbi. Amik még divatosak is voltak.
- Hű – nyögtem ki hangosan, magamnak címezve.
Ekkor döbbentem rá, hogy Klaus bizony nem csak azt akarja, hogy bosszúból vámpír legyek. Hanem itt akar tartani. Maga mellett! Azonnal hányingerem lett erre a gondolatra, de gyorsan inkább megpróbáltam visszatartani az undoromat.
Már biztossá vált, hogy valahogy meg kell innen szöknöm. És nem fog érdekelni, hol lyukadok ki. Bárhol tökéletes, csak itt ne keljen lennem!
Istenem… és ha engem is „hipnotizálni” fog? Bele se merek gondolni, mire vehetne rá akkor! Főleg úgy, hogy nem leszek saját magamnál! Ismételten elfogott az undor, ahogy a képzeletem átlépett egy bizonyos határt, amiben már nem csak az itt tartózkodásom szerepelt, hanem az is, hogy Klaus használni fog… a biológiai… szükségleteire!
Amint kimondtam magamban, azonnal a fürdő felé vettem az irányt és a WC fölé hajolva, kiadtam magamból mindent. Pompás! Most már enni sem leszek képes!
Miután könnyítettem magamon, a mosdókagyló fölé tornyosultam, és néhány korty vízzel kiöblítettem a számat. Lassan kisétáltam a fürdőből, majd a hatalmas ágyra ültem és magamba roskadva azon kezdtem merengni, hogy milyen pocsék napok várnak rám.
Fogalmam sem volt arról, hogy mikor fog átváltoztatni, vagy, hogy mik a valós tervei velem. Egyet biztosan tudtam: ha nem tudok innen elmenni, akkor megölöm magam. Nem fogom elviselni, hogy uralkodjon felettem és kéje kedvére tegyek.
Hirtelen eszembe jutott Jake, és a szívem rögtön nagyot dobbant. Nem szeretném, ha látná vagy eljutna a fülébe, hogy milyen körülmények között vagyok. És itt nem a szobára gondolok, hanem a Klaus féle tervekre. Vagyis… hogy szerintem mit tervez. Ebben a pillanatban nagyon elkezdett hiányozni nekem. Mennyi idő is telt el mióta elengedtem a kezét? Halványlila gőzöm sincs! Remélem, tartja magát az ígéretéhez. Bár tudom, hogy a barátai nem engednék, ha esetleg valami rosszra készülne. Isten lássa lelkemet, nagyon megharagudnék rá, hogyha kárt tenne magában.
Megjelent magam előtt, az a mosolya, amit mindig is annyira szerettem. Igazából… mikor még csak ismerkedés alatt voltunk, gyűlöltem azt a mosolyt, de most már imádom. És bárcsak élőben is láthatnám. Na és mi a helyzet azokkal a szemekkel? Utáltam, hogy mindig elkábultam miatta, most pedig azt kívánom, hogy bár belenézhetnék és összeborzadnék a kiváltott reakció miatt.
Nagyon hiányzott!
Az álmodozásból a zár kattanása hozott vissza, majd, ahogy megláttam ki dugja be a fejét, morogva magam előtt összefontam a karomat.
- Bejöhetek? – kérdezte Damon halkan.
Nem.
- Aha – mormoltam feszülten.
Bezárta maga mögött az ajtót, aztán mélyet sóhajtva felém fordult. Egyáltalán nem azt a merev arckifejezést mutatta most, hanem az amolyan sajnálom-ne-haragudj félét. De egyáltalán nem hatott meg.
Felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy mondjon már valamit.
- Figyelj. Én… - fújta ki a levegőt.
- Mi a fenét művelsz te itt? – bukott ki belőlem.
- Szeretném elmagyarázni – vágta rá, nagyot nyelve.
- Jó – motyogtam. – Mi van a kamerákkal?
- A szobákban nincsenek.
Néhány pillanatra beállt közöttünk a kínos csend, majd Damon megköszörülte a torkát és folytatta:
- Nem sok időm van, de elmondok mindent, oké? – suttogott.
Bólintottam, egyetértően.
- Először is azért jöttem el otthonról, mert újra előtört a régi énem. Amit sajnos te is láttál. És mondtam is, hogy elszaladt velem a ló. Carlisle tanácsolta, hogy jöjjek ide. Mert itt Elijahtól tanulhatok önfegyelmet. Klaustól pedig… nos gyakorlatilag semmit.
- Elijahtól? – szaladt az égbe mindkét szemöldököm.
- Ne ítéld el. Ő teljesen más, mint Klaus. De – tartotta fel a mutatóujját – később ezt is elmondom. Szóval egészen jól haladtak a dolgok. Én újra önmagamra találtam, és épp azt fontolgattam, hogy hazamegyek. Amikor hallottam egy nagyon fontos információt. – Egy kis hatásszünetet tartott, én pedig kíváncsian meredtem rá. – Klaus néhány emberével azt beszélték bizalmasan, hogy Forksba kell menniük valakiért. Ám, ahogy meghallottam a nevedet, azonnal intézkednem kellett. Ki kellett derítenem, hogy mit akarnak tőled, ezért próbáltam Klaus bizalmába férkőzni. Nyílván semmit nem ért! Mivel a fivérén és néhány emberén kívül senkiben sem bízik meg. Itt jön a megoldás. Elijah… az előbb említettem, hogy teljesen más. Mert, amit előtted produkált az álca volt, hogy Klaus ne sejtsen semmit.
- Szóval…? Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedtem.
- Tudod, Klaus mindig is ilyen volt. Önmagának való, undok és gonosz. A szüleiket is megvetette, Elijah viszont imádta a szüleit. De egy nap, amikor Klaus bedühödött rájuk, megölte az anyját és az apját. – Hirtelen megdöbbenésemre, a kezemet a szám elé kaptam, félve attól, nehogy előtörjön belőlem valami kétségbeesett hang. – Akkor még Klaus rá tudta venni Elijah-t, hogy semmi szükségük nincs családra, mert ott vannak ők egymásnak. Ám, ahogy teltek az évek… Klaus egyre gonoszabb lett. Senkivel sem törődött. Elijah-nak az idegei pedig kezdték elérni a csúcsot. Aztán megjelent az anyád. Elmondta nekem Elijah, hogy amíg nem tudta, mik ők valójában semmi gond nem volt.
- Ezt nekem is elmondta Klaus – vágtam közbe. – Mikor anyám megtudta, hogy vámpírok, elhagyta őt. Aztán Klaus ezért megölte a családját.
- Igen – bólintott. – De miután Elijah megtudta, hogy az anyád elköltözött egy viszonylag biztonságos helyre, elment utána és minden emlékét kitörölte. Persze a családja tragédiáját nem. Úgy, hogy semmire sem emlékszik, csak arra, hogy állítólag az egész családja tűz-vészben halt meg.
- Szóval… anyám… nem emlékszik rájuk? De… akkor honnan mesélt nekem annyi vámpíros történetet?
- Az emlékeket nem lehet teljesen kitörölni. Valószínűleg azt hiszi, hogy csak álmodta őket.
- Aha… értem. A lényeg?
- Klaus elmondott Elijahnak mindent. A terveit, a céljait. Tényleg mindent. De Elijah ezt hátborzongatónak tartja, és meg akarta akadályozni mindezt. Ehhez pedig egy jó társra volt szüksége. Itt jövök én a képbe. Elijahval alapjában jól megértjük egymást, de miután elmondta, hogy, hogyan akarja megakadályozni Klaust, azonnal belementem. Főleg, mert te vagy az áldozata. És mert nem akarom, hogy olyan légy, mint mi – nézett a szemembe. Őszintének láttam, és azonnal elpárolgott belőlem a dühös érzés felőle.
- És mi a terv?
- Néhány napot tuti nyerünk, mivel Klaus úgymond… szórakozni akar veled, mielőtt átváltoztat. – Elakadt a lélegzetem és muszáj voltam nagyot nyelni, ugyanis ismét majd felfordult a gyomrom.
- A szórakozás alatt… mit értesz? – kérdeztem rekedt hangon.
- Ne aggódj – rázta meg a fejét –, nem fogjuk engedni, hogy ártson neked. A terv pedig az, hogy megöljük.
- Micsoda? – dülledtek ki a szemeim.
- Jól hallottad. Ő csak mindenkinek árt. És rettegnek tőle a vámpírok. Ráadásul ártatlanokat bánt. Úgy, mint téged.
- Rendben – sóhajtottam mélyet. – És, hogy akarjátok megölni?
- Az Eredetieket nehéz. Sőt… inkább lehetetlen. De… mégis van egy mód rá. Klaus és Elijah családja, régen elégetett egy fát. Fehértölgyet. És ha egy bizonyos tőrt, belemártjuk abba a hamuba… csak bele kell döfni a szívébe… és vége. Igaz, a test nem fog szétporladni. De amíg a tőr ott marad a helyén… addig halott.
- Oké, akkor ezt most feldolgozom – nyeltem nagyot. – Hogy akarjátok csinálni? Vagyis… várjunk csak! Elijah hogy lenne képes megölni a saját bátyját?
- Klaus egy szörnyeteg. Elijahnak pedig elege van belőle. Egy évtizedig hallgatta őt, de mostanra már nem bírja tovább. Ráadásul a családját is meg akarja bosszulni. Egyelőre még nem tudjuk, hogyan öljük meg. De… ígérem, hamarosan szabad leszel.
- Ühüm, tök jó. És addig én mit csináljak? – húztam fel a szemöldököm.
- Semmit – rázta meg a fejét. – Egyelőre az a terv, hogy megpróbálunk megvédeni tőle.
- És mi van azokkal a nagy vámpírokkal, akikkel „bevonult” Klaus?
- Ez a másik bökkenő. Mert ahhoz, hogy Klaust véglegesen eltöröljük, őket is meg kell ölni. Az pedig kemény meló lesz.
- De… meg is halhatsz benne! – néztem rá rémülten.
- Én már eleget éltem – vonta meg a vállát. – De előtted még sok boldog év van. Amúgy is szerinted hagynám, hogy csak úgy Klaus karmai között légy? A fenéket! Az egy vadállat.
Elképedtem, milyen lehetetlen tervet vázolt fel nekem Damon. És őszintén nehéz volt ezt az egészet megemésztenem. Alig pár perccel ezelőtt azon morfondíroztam, hogy Klausnak mik a tervei velem, most pedig sokkoltan ülök itt, azért, mert Damon meg akar menteni. Vagyis… jobban mondva Klaust akarja megölni. Aha. Szóval lássuk, mik az esélyeim…
Ám mielőtt belekezdtem volna eme gondolatsorba, Damonra figyeltem fel, ahogy az ajtót készült kinyitni. Rögtön beugrott egy kérdés.
- Várj csak! – szóltam utána. – Klaus tudja, hogy mi ismerjük egymást? – ráncoltam a homlokom.
- Nem – fordult vissza, rázva a fejét. – Úgy tudja, hogy mi sosem találkoztunk.
- Nekem azt mondta, hogy sosem tévesztett szem elől, és mindent tud rólam – ráncoltam a homlokom.
- Hazudott – vágta rá. – Amikor megtörtént veled ez az elrablásos dolog… akkor szem elől tévesztett. És az egyik emberét küldte el, hogy rád találjon. Aki megtámadott téged. Amikor pedig Klaus fülébe jutott, hogy majdnem megölt az a vámpír, a saját kezébe akarta venni az ügyet, ezért ő jött el. Azonnal Jakenél kezdte a keresést, de nem talált ott. És mivel tudta, hogy… szóval, hogy ott laksz azt hitte, ha követi Jaket, akkor majd ő elvezeti a hozzád vezető utat. És ugye így talált rád.
- Oh, értem – bólintottam.
- Ez nagy előnyt jelent neked, hogy azt gondolja, nem ismerjük egymást. Mert így azt hiszi, hogy senki nem fog a tervébe avatkozni.
Hosszasan fújtam ki a levegőt, mintha épp megkönnyebbülnék, holott teljesen össze voltam zavarodva.
Damon ismételten a kilincsre tette a kezét, de megszólaltam, mielőtt kiléphetett volna.
- Damon!
- Tessék? – nézett rám szomorú képpel.
- Én… öhm.
Az arca…! Istenem, olyan szomorú volt, hogy elfelejtettem, mit is akartam mondani neki. Nem tudtam, miért ennyire levert, de volt egy olyan megérzésem, hogy ezt nem most fogom megtudni.
Szóval… ja, igen. Megvan!
- Jó, hogy újra láthatlak – nyögtem ki néhány másodperc múltán.
Halványan elmosolyodott, és rögtön éreztem, hogy… talán ez volt az a mondat, ami javított a hangulatán.
- Nekem is jó – motyogta. – Bár jobban örültem volna, ha nem itt, hanem otthon futunk össze.
- Egyetértek – bólintottam. – És Damon!
- Hm?
- Köszönöm – mondtam szinte elhaló hangon.
- Még ne köszönj semmit – rázta meg a fejét. – Előbb legyünk túl ezen, élve – mormolta nagyot nyelve.
- Rendben – suttogtam. – Én csak… akkor azt köszönöm, hogy itt vagy és megvédesz.
Halkan bólintott egyet, és mielőtt újra kinyitottam volna a szám, már a zár kattanásával be is zárta maga mögött az ajtót, így ismét magamra hagyva.
Oké… szóval, lassan de biztosan kezdjük el feldolgozni ezt az egészet.
Mély sóhajt vettem, és visszaidéztem Damon szavait.
Remek! Akkor Elijah… akit gazembernek neveztem, meg akarja ölni a saját bátyját! Mi ez, ha nem aljasság? Mert oké… megértem, hogy haragszik rá, amiért megölte a szüleiket, de… én biztos nem tudnám megölni a testvérem. Akkor sem, ha gonosz, ha nem. Azonban, ez a számomra szerencsének nevezhető. Mégsem tudok örülni neki.
Csúcs! Anyám pedig… jesszus milyen megkönnyebbülés, hogy nem tud a vámpírokról! Sem a farkasokról! Vagyis… szegénykémnek biztos nagy agytörést jelenthetett, hogy nem tudja álmodta-e vagy nem. De a lényeg, hogy fogalma sincs erről a misztikus világról. No lám! Mégis hálás leszek Elijahnak ezért. Úgy tűnik tényleg nem olyan alattomos, mint hittem.
Akkor nézzük az érdemi részt. Damon meg akar menteni, de még nem tudja hogyan. Tök jó! Semmi okom a megkönnyebbülésre. Sőt. Most még jobban idegeskedhetek, nemcsak a saját, de Damon életéért is. Várjunk csak! Ha Klaus eredeti, akkor… Elijah is az! Vagyis akkor ő is ugyanolyan erős lehet, mint Klaus. Hm… így mindjárt jobban hangzik a dolog. Akkor sem engedhetem Damonnak, hogy csak így kockára tegye az életét. Elvégre… mégis mi oka lenne arra, hogy megmentsen? Az egy dolog, hogy barátok vagyunk… na, jó. Fordított helyzetben én is megtenném érte gondolkodás nélkül.
De… olyan lehetetlen ez. Már épp, hogy beletörődtem a sorsomba, erre itt terem Damon és kiderül, hogy talán még sincs minden veszve. Én pedig? Egy csöppet sem tudok ennek örülni. Hogy miért? A fene se tudja! Lehet, mert jobban félek attól, hogy nem fog sikerülni ez az egész akció. Mégis mennyi esélyük lehet Damonnak és Elijahnak? Ott van Klaus, akit állítólag valami tőrrel meg hamuval kell megölni, de ott van még az a két vámpír buldózer is. Hahó? Csak én látom így, vagy tényleg olyan távolinak tűnik az, hogy épségben megússzuk?
Na, jó. Koncentráljunk egyelőre inkább arra, hogy Klaust távol tartsam magamtól.
Bingo!
Ahogy kimondtam az utolsó mondatot, ismételten hallani lehetett a zár kattanását, majd a fejemben említett szamár jelent meg az ajtóban a szokásos gúnyos mosolyával. Belépett a szobába, és minden mozdulat nélkül, bezárta az ajtót. Gondolom ez is valami különleges ereje lehetett!
Felhúztam rá a szemöldököm, és magam előtt összefontam a karom. Nem, mintha féltem volna tőle!
- Hogy tetszik a szobád? – kérdezte cinikusan, miközben elkezdett járkálni.
- Kit érdekel! – motyogtam epésen.
Megfordult s rám emelte a tekintetét, amiben valamiféle játékosságot véltem felfedezni.
- Azt hittem egy magad fajta hölgynek, nem mindegy, hogy egy patkány tanyán van, vagy egy kifinomult helyen.
- Ha bájcseverészni akarsz, rossz helyre jöttél – jegyeztem meg unottan.
- Hm… valójában csak jobban szemügyre akarlak venni – nézett végig rajtam.
- Tudod, a kifinomult hölgyek ilyenkor jól felpofoznának.
- Lássuk, megmered-e tenni – húzta fel a szemöldökét. – Vagy talán félsz?
- A bánat fél tőled! – horkantottam fel. – Valójában nem értem, ha annyira át akarsz változtatni, hát miért nem tetted még meg?
- Az idő… - szívott magába egy adag levegőt. – Végtelen sok időnk van még. Miért sietnék?
- Nem látok a fejedbe, szóval ezt te tudod – motyogtam semlegesen. – Mocskos gazember!
- Sértegetni szeretnél? Bátor dolog!
- Ki mondta, hogy gyáva vagyok? – mormoltam közömbösen.
- Csak mert, ahogy a kis farkas barátod mellett bujkáltál a minap, nekem eléggé gyávának tűntél. De tudod, mit? Tetszik nekem, hogy ilyen vagy – suttogta végig rám nézve.
- Ha bántani merted őket… - motyogtam rekedt hangon.
- Mi lesz? Huh?
Elszorult a torkom. Elképzeltem magam előtt, ahogy Klaus végig írtja a családomat… a falkát… és… végül Jaket. Istenem, kérlek, mondd, hogy nem bántotta őket!
Nyeltem egy nagyot, majd kinyitottam a szám.
- Megegyeztünk, hogy nem fogsz senkit sem bántani – vettem mély levegőt.
- Na, látod! Most már rettegsz. Nagyon izgató!
- Kérlek! Ugye nem bántottad őket? – suttogtam elhaló hangon.
- Csak kíváncsi voltam, mennyire szereted őket! – jegyezte meg gúnyosan. – És ha arra vagy kíváncsi, hogy a kis kutyusod jól van-e… Tudod, mit? Hadd maradjon ez számodra rejtély. Elvégre… kit érdekel, nem igaz? – vonta meg a vállát.
A szívem összeszorult, a lélegzetem pedig gyors lett. Kétségbeestem. Teljesen! És mióta itt vagyok, most először éreztem, hogy félek. Nem Klaustól! Hanem, hogy nem tartotta be az ígéretét! És… ha bántani merte… én… esküszöm, hogy magam fogom megölni ezt a semmirekellőt.
- Úgy érzem, megtaláltam a gyenge pontodat! – jegyezte meg gúnyosan.
Meg bizony! De még mennyire!
Ám ez nem így megy! Eddig is gyűlöltem ezt az aljas semmirekellőt, most pedig még annál is jobban! És nem… nem lettem gyengébb. Sőt. Legalább van motivációm azért, hogy a saját kezeimmel öljem meg. És igen! Megteszem! Mert… ha tényleg bántotta Jaket… én… inkább nem is gondolok bele!
- Hát, jó – szólalt meg kis idő múltán. – Most megyek. De még visszajövök – kacsintott.
- Nem kell sietni – morogtam az orrom alatt.
Majd a zár újra kattant, és ismételten egyedül voltam a szobában.
Úgy éreztem, hogy itt már nincs kinek eljátszanom azt, hogy mennyire erős vagyok. Bár tény, hogy valóban saját magam akarom megölni. De attól ugyanolyan fájdalmas belegondolni bizonyos dolgokba. Hogy mit tehetett addig, amíg én ájult voltam. Amilyen szemtelen és aljas…
Sóhajtottam egyet gyorsan, mielőtt túl messzire cikáztak volna el a gondolataim.
Persze hiába való volt! Mivelhogy akaratom ellenére is feltűnt előttem az a kép, ahogy mindenki holtan fekszik előttem.
Apróra zsugorodott a gyomrom és a hányinger kerülgetett. Ugyanakkor a torkom még jobban elszorult, és imádkoztam azon, hogy ne most boruljak ki. Sem máskor!
Mély levegőket vettem, majd lassan kifújtam, ami viszonylag nyugtató hatással volt rám, így rövid időn belül tisztábban láttam a dolgokat.
Lehet, hogy csak heccből mondta. De… akkor is ki kell derítenem valahonnan, hogy senkinek sem esett baja, miután elvitt ez a mocsok. És ezt mégis hogy fogom megcsinálni? Kitől szerezhetnék bármiféle információt? Elijah? Damon? Mindkettő kilőve! Pompás! De legalább még több ok van arra, hogy Klausnak meg kell halnia. Első: mert aljas és szívtelen. Na, jó! Ez kissé ironikus volt, ugyanis már halott. Második: mert rajtam akar bosszút állni a semmiért. Harmadik: mert játszadozik az érzéseimmel. És a negyedik: mert lehetséges, hogy bántotta a szeretteimet. Az utolsó ok, ami leginkább ösztönöz arra, hogy én legyek az, aki szíven szúrja. Senki más! Bosszút akar? Hát megkapja!
Egy gond van! Hogy a fenébe győzzem meg Damont erről? Vagy Elijaht? Mert az elmondottak alapján Elijah akarja elvégezni ezt a piszkos munkát. Nekem pedig nem tanácsos szembe szállni egy másik Eredetivel. De… lehet, megértené.
Bárcsak olyan könnyű lenne!
Ha már annyi természetfeletti lény van ezen a földön, miért nincsenek boszorkányok is? Aki mondjuk az én pártomon áll. Huh! Lehetetlen kéréseim vannak.
Sóhajtottam egyet, még mindig ezeken elmélkedve.
- A főnök azt mondja, hogy készüljön a vacsorára – hallottam meg hirtelen egy férfihangot, amire először megugrottam az ijedségtől, majd mikor eljutottak a szavai az agyamig, mogorván összefontam a karom magam előtt. Nem, mintha bárki látná!
- Én pedig azt üzenem neki, hogy bekaphatja! – mormoltam gúnyosan.
- A nyakát, vagy a csuklóját? – hangzott a kérdés, kaján hanglejtéssel.
Azonnal megállt bennem a vér. A lélegzetem is felmondta a szolgálatot. Ugyanakkor még sokkot is kaptam.
Aha! Szóval így érti a vacsorát! Jól lakik belőlem.
Ismét elkapott a hányinger, de gyorsan visszatartottam az undoromat.
Nem tudtam, mit mondani, mert a torkomban egy gombóc keletkezett.
- Mindjárt gondoltam, hogy nem lesz már olyan gúnyolódós kedvében – röhögött fel jó kedvűen az ajtó másik oldalán álló.
Most én vagyok bolond, vagy tényleg csak viccelődött velem ez a fajankó?
- Na, jöjjön hercegnő. Klaus úr nem akarja, hogy éhen haljon – kattant a nyílás.
Ám mielőtt kinyílhatott volna az ajtó, gyorsan szóra nyitottam a szám.
- Feldughatja magának az ennivalóját. Amúgy sem vagyok éhes – mormoltam.
- Vagyis önt dugja fel? – nevetett fel ismételten, ahogy végül kinyílt az ajtó. Zan volt az. A kis nyomorult!
- Micsoda egy paraszt maga – jegyeztem meg felhúzott szemöldökkel, az előbbi mondatára. – Nem megyek magával sehová! Úgy, hogy most szépen zárja be azt az ajtót, és vigye ki azt a sápadt hátsóját.
Meglepettség ült ki hófehér arcára, és annak ellenére, hogy neki is megvan, azaz ijesztő vörös szeme, nem épp az jutott eszembe, hogy félelmetes. Hanem ellenkezőleg. Egy mihaszna fráter, aki Klaus csicskása. Szóval ennyit arról, hogy pont neki fogok engedelmeskedni. Klausnak pedig? Felejtse el, hogy bármikor rá bírna valamire is.
Zan felhúzta a szemöldökét, majd szó nélkül bezárta maga mögött az ajtót.
Meglepődtem eddig fel nem fedezett bátorságomon, és azt vettem észre, hogy ezen a helyen, mintha visszatért volna a hercegnői énem. Mármint… nem is tudom. Lehet, hogy mindig is ilyen voltam, csak most jöttem rá? És ezt arra értem, hogy honnan lett ennyi kurázsim, hogy szembe szálltam a vámpírokkal? Mert… röviden: simán megölhetnének. Oké, hogy Klausnak engedelmeskednek és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megtiltotta, hogy nem nyúlhatnak hozzám, mégis elvileg félnem kellene ezektől a szörnyetegektől. Még úgy is, hogy tudom, Damon segíteni akar. Aminek a jó vége, egyáltalán nem garantált.
Egyet biztosan tudtam: nem fogok azzal az alattomos gazemberrel vacsorázni. Talán el akar csábítani, vagy mi? Hát, ne is reménykedjen ebben! Mert… az én szívem már másé. Na, persze! Nem, mintha összeállnék egy vámpírral!
Rögtön eszembe jutott Jake és elfogott az aggódás. Bíztam abban, hogy nem fog utánam jönni. Habár… nem hiszem, hogy tudná, merre vagyok.
Nem akarok önző lenni, vagy ilyesmi… de remélem, hogy sokat gondol rám. Mondjuk… ez mégsem olyan jó, mert el tudom képzelni róla, hogy talán bekattan és ostobaságokat művelne. Szóval… inkább ne gyötörje magát.
Mégis ha elképzelem magam előtt azt, hogy máris elfelejtett és más nő társaságát keresi, fájdalom kerít körbe. De mi ez, ha nem szerelem? Mármint… ezt nem teljesen tudom, csak az ösztöneim ezt súgják. A boldogságát szeretném, miközben nekem még csak belegondolni is szörnyű, hogy talán mással van. Bár kétlem, hogy… ennyi idő alatt máris lépett volna. Mit is beszélek? Azt se tudom, hány nap telt el azóta. Vagy óra.
Sóhajtottam egyet, és hátravetettem magam az ágyban. A plafont kezdtem el fürkészni. Semmi érdekes nem volt rajta, mégis ha valaki bejött volna a szobába, azt hihette, hogy valami érdekfeszítőt fedeztem fel ott.
Valamit azért berakhattak volna ebbe az átkozott szobába, amivel elűzhetem az unalmas perceket. Nem is tudom… egy tévét, vagy olvasni valót. Pardon! Olvasmány! Mintha láttam volna az asztalon… bingo!
Lassan felültem az ágyon, és könnyeden felugrottam, majd az asztal felé vetettem magam. Mindenféle magazin volt ott. A pletykáktól kezdve, az autós magazinokig, egészen… mi a fene, ezek gúnyt akarnak űzni belőlem? Egy adag „áll” hercegnőkről szóló újságok is hevertek a többi alatt. Nagyon vicces, komolyan. Kár, hogy ezeknek a nyomorult vámpíroknak, nincs humorérzékük. Persze tisztelet a kivételnek.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Az ott… nem lehet!
Az újságok alól, kikandikált egy másik. Kitágult szemekkel, kaptam a kezembe, és még nagyobb sokkot kapva kémleltem a rólam berakott képet. Alatta pedig, mindenféle pletyka volt, miszerint nem elraboltak, hanem az állítólagos vőlegényem elvitt egy kéjutazásra az esküvő előtt.
Mi van? A szüleim meggárgyultak, hogy ilyen badarságokat állítanak? Lefogadom, hogy anyám ötlete volt! Rávall! Ugyanis, neki fontos az, hogy a király jó híre megmaradjon. És ne legyen semmiféle botrány. Azért nyilván nagyon remélem, hogy a pletykák mögött, nagyon is a keresésemre járnak. Bár… biztos vagyok benne, hogy egy idő után feladják. Főleg, ha nem sikerül Damon és Elijah terve. Na, akkor majd nézhetek magam elé! Azért kíváncsi lennék, hogy vajon az igazságot tálalnák ki a sajtónak, vagy valami másik sztorit kitalálnak a halálomról. Anyámat ismerve, biztos vagyok abban, hogy a médiával olyan mesét fog beadatni, ami nem botrányos, de benne van az, hogy én már nem létezek.
Mielőtt túlságosan felidegesítettem volna magam ezeken, félre dobtam az újságot és egy divat magazint kaptam elő, majd az ágyra pihenve, azzal töltöttem ki az unalmas perceket.
Hamarosan mozgolódást észleltem az ajtó mögött, majd meglepetésemre egy rés nyílt ki a páncél ajtóból, amin valaki egy tálca jól megpakolt ennivalót rakott be.
Tessék! Most már kutyának is néznek! Bár inkább így, mint lemenjek közéjük.
Mellesleg a tálcán mindenféle finomság volt. Gyümölcsök, zöldségek, húsok, és még desszert is. Nem akartam megenni, főleg mivel nem tudtam, hogy miféle dolgokat rejtettek el benne. És itt különféle porokra gondolok, amik elkábíthatnak.
Azt sem értettem, hogy vámpír létükre… szakácsuk van? Mert nem hiszem, hogy egy vámpír tudna főzni. Ugyebár, mert ők a véren kívül nem esznek mást. Az is lehet, hogy… hát persze! Talán más emberek is vannak itt, mint az a nő, akit láttam.
Mindenestre elég íncsiklandozónak tűnt az a sok finomság. Nem kell! De a makacsságomat mégis legyőzte a váratlanul feltörő éhségem, amit a hangosan felmorduló gyomrom hangoztatott is.
Na, jó! Mielőtt újabb ellenérvek támadtak volna fel az agyamban, megadóan közeledtem a tálca felé, és két kezembe véve, az asztalra raktam, majd buzgón neki kezdtem.
Miután jól laktam, visszaraktam az ajtó elé a tálcát, és tántorogva feküdtem le az ágyra. Felhúztam a lábam, és magamhoz öleltem az egyik puha párnát.
Ki gondolta volna, hogy ilyen helyzetben bárki képes aludni? Pedig… magam sem értettem, de ahogy letettem a fejem, egyből elöntött a fáradtság. Lehet a sok gondolkodás, vagy a sok izgalom tette. Esetleg valóban raktak valamit abba az ennivalóba, amit nagyon kétlek, hiszen semmi furcsa ízt nem találtam fel benne.
Ám mielőtt részletesebben visszaemlékeztem volna az ízekre, már el is aludtam…
Sziaa!
VálaszTörlésJo lett ez a resz! Mar alig varom hogy Jake es Arabella ujra egzutt legyenek!
Puszil:
Lizy